Mikor megszületik egy baba, minden körülötte forog, a szülei az egész életüket úgy alakítják, ahogy a babának a legjobb. Akkor kelnek, mikor a babának szüksége van rá, akkor esznek, akkor fürödnek, DE (!) ezt nem csak azért teszik, mert a baba nem képes magát ellátni, hanem mert szeretik őt, tisztelik az életét. És amikor eljön az idő, hogy szüleinket kell ellátni idős korukra , akkor is kézen fogva jár a szeretet és a tisztelet – jobb esetben.
Tudom, sokszor idealizálom az embereket, de én valóban jónak akarom látni őket – én ezt hoztam otthonról.
A karanténos időszak alatt számos tanítást, oktatást van módom és lehetőségem meghallgatni a neten ingyen – ezekből is a szeretet, a tisztelet, a megbecsülés tanításai hallhatók DE(!) nem csak a másik ember felé, hanem magunk felé is! Sőt onnan kell indulni. Saját magunkból, hiszen azt tudjuk kifelé is tükrözni, akarva akaratlanul. Amikor dohányzó orvost látok, vagy kövér testnevelő tanárt, ott már megszólal a vészcsengőm…Persze nagyon nehéz magunkat szeretni és tisztelni egy olyan társadalomban, mint a mostani mienk, ahol negatív visszhangja van annak, ha valaki felvállalja, hogy szereti saját magát. Pedig csak abból tudok adni, ami nekem is van. Nem tudok a koldusnak pénzt adni, ha üres a pénztárcám és nem tudok szeretetet adni, ha nincs a szívembe szeretet.
Ugyan ez a helyzet a bolygónkkal is. Ha kizsigereljük, nem fog tudni sem nekünk, sem magának életerőt adni.
Ha nem tiszteljük – elárasztjuk a tengereket mocsokkal, az égboltot füsttel, az erdőket szeméttel – mégis mire számítunk…amikor „megtelik” mi lesz? Megyünk tovább egy másik bolygóra? És kezdődik előröl minden…
A hétvégén elmentem bevásárolni és számtalan egyszer-használatos maszkot láttam a földön heverni, pedig csak pár lépés lett volna a kuka, de láthatjuk a neten, mennyi ilyet halásznak ki az óceánokból is.
Én hiszek abba, hogy a bolygó él, lélegzik, létezik, sőt érez! És abban is hiszek, hogy tud védekezni – ha akar. Abban is hiszek hogy sokkal több szeretet van benne, mint bennünk emberekben, ezért most egy figyelmeztetést kaptunk, ahol megmutatja, milyen rövid idő alatt vissza tudja venni a hatalmát felettünk. Pár hónap ember nélkül és újra kék az ég Kína felett, újra látszik a Himalája teteje, újra vannak delfinek és hattyúk Velencében a Canale Grande-n, újra fotóztak bálnát az Adrián…és még az is megadatik, hogy láthatjuk mindezt, megmutatja, hogy milyen csodálatos itt minden.
Tudomásul kell vennünk, hogy mi csak albérlők vagyunk itt, és nem szabad lelaknunk ezt a helyet, sőt, még szebb állapotban kell átadnunk az utánunk jövőknek. Mert mindannyiunk célja ez (kellene, hogy legyen). Tudomásul kéne vennünk, nincs ilyen hogy fenntartható gazdasági fejődés!
A doTERRA őstermelőkkel és családi vállalkozásokkal dolgozik, olyan helyekről a világ minden szegletéből, ahol generációk óta meg van a természet tisztelete és szeretete. Ahol nem csak learatják a termést, hanem gondoskodnak arról is, hogy jövőre is legyen termés, meg azután is, és azután is – mert ők tudják, hogy így van biztosítva a saját és a bolygó jövője egyaránt. Ezt a cégvezetés is felismerte, és ez a másik ok, hogy nem multikkal szerződött – és igen, felvállalja azt is hogy emiatt vannak alkalmak, mikor bizonyos olajok nem kaphatók, most például nincs Oregáno (ezt nevezik zöld antibiotikumnak is) megvásárolták az összeset, de a doTERRA mániákusan ragaszkodik a 100%-os tisztasághoz és nem fogja szintetikus anyagokkal pótolni, hanem „beleáll” a sztoriba, és kiírja a weboldalon pirossal, hogy NINCS.
Ebben az őrül rohanó világban, amit saját magunknak teremtettünk néha nekünk is bele kell állnunk ebbe a sztoriba és azt mondani „nincs”. Most nincs energiám a 12 órás műszakra, hogy a gyereknek meg tudjam venni a félhavi fizetésemből az edzőciőjét és meg kell tanítanom a gyereknek is, hogy bár a minőségnek ára van, a türelemnek viszont eredménye. Ha érzem, hogy kifogytak az energiáim, ne álljon elém, hogy ez kell, az kell, amaz kell, hanem öleljen át, mosogasson el helyettem és sétáljunk együtt egy jót – ezalatt feltöltődünk mindketten, ő is belátja, hogy ha 1 hónappal később kapja meg azt a bizonyos „akármit” akkor sem történik semmi rossz, és én is újult erővel tudok nekilátni a dolgaimnak, melyek így sokkal hatékonyabban érnek célt, talán hamarabb is.
Rengeteget gondolkozom azon, hogy anyámék hogy csinálták, hogy mindig mindenre volt idejük és pénzük. Volt hétvégi házunk, mentünk minden nyáron külföldre nyaralni, bérletünk volt az Operába, a sulim miatta a Zeneakadémiára is, rendszeresen olvastak, folyóiratokat és könyveket egyaránt, mindig rend és tisztaság volt a lakásban és a kertben is. Azt találtam, hogy ez csak úgy lehetett, hogy mindig mindennek meg volt a maga ideje, amikor csak avval foglalkoztak. Amikor munka volt, dolgoztak és nem hozták haza a munkát (na, jó, anyu néha igen) de hétvégén ebéd után 2-ig a pihenésé volt az idő. Ezt tudta mindenki, nem kellett törvényrendelet, volt egy közös-tudat – olyan betyárbecsület féle, ami mindenkiben meg volt, és 2 óra 10-peckor bekapcsolódtak a fűnyírók, láncfűrészek és ment minden a maga útján. Ez a közös-tudat ma nagyon hiányzik. Mindenki "megmondó-ember"...
Ez a mai élet meg olyan számomra, mint a farkát kergető kutya – néha bele is harap a saját farkába, az fáj, akkor kizökken, de mégis folytatja tovább, már maga sem tudja miért…
Álljunk ma meg egy pillanatra. Úgyis „kényszerleállás” van. Nézzünk fel az égre! Szippantsunk bele a levegőbe. Vegyük észre milyen csodával ajándékoz meg minket ez a bolygó nap mint nap – és legyünk hálásak érte. Köszönjük meg hogy itt lehetünk, hogy láthatjuk, hogy érezhetjük, és ígérjük meg, hogy vigyázni fogunk rá! És váljon ez szokásunkká – kezdjük így minden napunkat. Nem telik semmibe, de nagyon sokat jelent.
Ma van a Föld napja – de mi lenne, ha minden napot a Föld napjává tennénk? Nem kell hozzá sok, reggel ébredés után egy hálás gondolat, egy mosoly az ég felé, egy ölelés a fáknak, egy simogatás a virágoknak szeretni önmagunkat és ezt a szeretetet mint egy rádióhullámot körbeküldeni a Földnek.
